HÍREK
Éjszakai lopakodók a börzsönyi ősvulkán kalderáján
A kollégiumi túrakör utolsó túrájára ebben a tanévben a Börzsöny-hegységben került sor, mely Budapesttől 1-1,5 órás vonatúttal érhető el, magasságban veri a Pilist, és morfológiájának köszönhetően csak a peremén vannak települések, így központi része eléggé vadregényesnek, és kissé lakatlannak is mondható.
Ez leginkább azóta igaz erre a tájegységünkre, amióta az ipar (üzemi fakitermelés, kőbányászat) szinte teljesen levonult a hegyekről, és az ezt kiszolgáló, országos szinten is jelentékeny, és igen sűrűnek mondható kisvasúti hálózat felszámolásra került a ’70-es és ’80-as években. Az ezekből megmaradt szárnyvonalak ma már a nosztalgiára vágyó, kisvonat kedvelő turisták és családosok igényeit szolgálják.
De mi is az a kaldera? Nem más, mint a kb. 15 millió évvel ezelőtt a földtörténeti miocén idején felrobbant börzsönyi ősvulkánnak a felszínformáló erők (szél, víz, eróziók) által formált peremmaradványai, a tulajdonképpeni gerincélek, amiken sétálunk, túrázunk. Teljes átmérője kb. 17 km. Túránk célja is részben az volt, hogy felidézzük a hegység geológiai történetét, a másik pedig természetesen az, hogy egy jót sportolva, egész éjjel menetelve teljesítsük ezt a nem hétköznapi kihívást.
Diósjenőről, a vasútállomástól indult kis (négy fős) csapatunk, hogy a kellemes nyáréjszakában, tücsökrajok muzsikájának kíséretében K-Ny irányban átszeljük a Börzsönyt, hogy végül a nyugati gerinc aljában, Nagybörzsönyben érjük el célunkat. (...és a reggeli buszt 
)
Első állomásunk a Csehvár 523 méteres csúcsa volt, melynek meghódításáért kemény 300 m szintemelkedéssel „fizettünk” kevesebb mint 3 kilométeren. Az egykori várhegy tetején megtudhattuk, hogy a XIII. sz. második felében épült, majd a huszita harcok során a XV. században elpusztult kővár - melynek romjai a föld alatt pihennek - a török időkben már nem játszott szerepet, teljes régészeti feltárása pedig még várat magára.
A zöld sáv jelzést itt jó időre elhagyva a piros x-en haladtunk tovább a Bárány-bérc oldalában egy kellemes erdei úton a Verebes-kaszáló impozáns rétjéig, ahol oly erősen adta magát az éppen megtelni készülő Hold, hogy le is kapcsoltuk lámpáinkat (ez még később megismétlődött párszor), és gyönyörködtünk a nyári égbolt csillagzataiban.
Erősödni kezdett az emelkedő, ahogy a 707 m magasan található, jól kiépített pihenőhellyel rendelkező Foltán-kereszt útcsomópontjához közeledtünk. Ide felérve némi pihenőt tartottunk, előkerültek a „túlélő” szendvicsek is a hátizsákok mélyéről, és megtudhattuk a hely szomorú történetét is: Az 1880-as években itt lett a rapsicok (fatolvajok) áldozata Foltán János hivatásos erdőpásztor (erdőcsősz, erdőkerülő), a réten látható kőkereszt neki állít örök emléket.
Újabb szigorú emelkedők következtek a főgerinc sötétben is jól kivehető sziluettjével, majd rövidesen a Csóványos kilátóján látható kis átjátszó piros villogójával. „Oda megyünk föööl???” - szólt a kérdés. A válasz természetesen az igen volt, s végül - az utolsó 600 méteres - kaptatót is leküzdve felértünk a 938 m magasan található, kilátóvá átalakított geodéziai torony aljába. Itt hosszabbra terveztük a pihenőt (evés-ivás), és a toronyba is felmentünk, hogy megcsodáljuk az éjszakai kilátást.
Az új Kéktúra pecséttel való bélyegzés után búcsút intettünk a hegység legmagasabb pontjának (lábunkban eddig kb. 10 km/750 m szint), hogy a Három-hányás-nyeregből egy nagy vargabetűvel megkezdjük a túra nyugati irányba fordítását az emblematikus Oltár-kő felé. Ez két hatalmas 20 m magas andezitbreccsa sziklatorony, köztük egy látványos, kapuszerű átjáróval. Valószínűleg ősi áldozóhely lehetett még a prehisztorikus időszakból, amikor a hatvani és a kiétei kultúra (Kr. e. 3500-2500) népe hozott létre több bronzkori telepet a hegység belsejében, magaslatain.
Itt már kezdett hajnalodni, de még lámpázni kellett, mert ahol újra összezárt az erdő, hirtelen sötét lett, buktató meg azért akad itt is bőven a kisebb-nagyobb kövek és gyökerek formájában.
A Rakodó keresztjénél már lekapcsoltuk a világítást: a felkelő nap első sugarai és az éneklő madárkórus hirdette mindenkinek az új nap kezdetét.
Itt kezdődött túránk utolsó meredek ösvénye a Nagy-Hideg-hegyre (864 m), és bár közben teljesen világos lett, a turistaház még az igazak álmát aludta.. (megtett táv és szint idáig: 15 km/850 m)
Természetesen nem szerettük volna megvárni a 9 órai nyitást, így az utolsó szendók és müzliszeletek betermelése után megkezdtük hosszú ereszkedésünket a Kammerhof kopott fenyvesén keresztül a Kereszt-völgy bejáratáig.
Közben még elmellőztünk két egykori kulcsos turistaház helyet, mivel sajnos már egyik sem létezik: a Bőrös összeomlott vagy 30 évvel ezelőtt, a Vasedény házat pedig szándékosan gyújtották fel 2016-ban, csak mert valakinek nem tetszett a kis „kék ékszerdoboz” az erdő közepén.. Ez utóbbi elvesztése nekem különösen fáj, hiszen korábban többször hoztam ide diákcsoportot hosszú hétvégés túrára. Megfizethető és praktikus volt mindenki számára, talán éppen ezért volt szálka bizonyos érdekkörök szemében. Legalább a hűs vizet adó, mindig vízbiztos Fagyos-kút működik. (Ez volt túránk egyetlen működő forrása egyébként. A többi érintett forrás már rég kiszáradt vagy tönkre ment.)
Még egy hosszú, kb. 5 km-es szakasz várt ránk a völgyben lefelé battyogva, így elég nehezen érkezett el végül a Hosszú-völgy sárga sáv jelzése, melyen jobbra kanyarodva kisvártatva elértük Nagybörzsöny határát. (összes táv és szintemelkedés: 22 km/900 m)
A buszra sem kellett sokat várnunk, pont belefért egy-két csoportkép a megfáradt, de vidám és jókedélyű túrázókról.
A busz ablakain át még megcsodálhattuk az impozáns románkori Szent István templomot, majd ki-ki álomba merült Szobig, ahol már várt minket a „zónázó”, hogy visszarepítsen Budapestre.
Jövőre, veletek, ugyanitt!
Túrákban és élményekben gazdag nyarat, és jó pihenést kívánunk mindenkinek!
Megyeri László
kollégiumi nevelőtanár
2025. június 10.
