HÍREK
Ha van bőgés, nem ér utol a lebőgés...
Lehetne akár ez is a mottója az idei szeptemberi éjszakai túránknak, mely hagyományosan a szarvasbőgés jegyében telt. De itt inkább mi űztük a szarvasokat, s nem fordítva. 
No, azért nem eszik olyan forrón a kását: inkább csak mentünk az egyre erősödő hangok után idén is. Idén visszatettük indulási helyünket Pomázra - több év Pilisszentkereszt után -, így a kötelező csoportfotók végeztével a Z sáv jelzésen hagytuk el a várost, hosszan-hosszan kifelé gyalogolva abból.
Menet közben érintettük a részben helyreállított Luppa-házat, melyen emléktábla hirdeti Nikola Tesla itt jártát (rokonai laktak itt anno a jeles felfedező, fizikusnak, akik többször vendégül látták őt). Kisebb megemlékezés után folytattuk utunkat, majd rövidesen elértük a Z háromszög jelzést, mely már jelezte felénk, hogy erőteljes emelkedők kezdődnek.
Így is volt, s a Hubertus vadászházig - ahol szendvics-pihenőt tartottunk - szinte végig emelkedtünk. Itt már hallottuk „döngicsélni” a szarvaskákat, és ez gyakorlatilag végig kísért minket egész éjjel, sőt, világos virradatig.
Az igazi kaptató itt kezdődött csak igazán, hiszen meg kellett küzdeni a Kis- és a Nagy-Csikóvár meredek - helyenként négykézlábas... - emelkedőjével. Itt két érdekesség - egy földtani, s egy történelmi - várt minket: egyrészt egy természetes vulkáni hasadék, másrészt pedig egy prehisztorikus kora bronzkori sáncvár.
Ezután a mindig biztos, és bővizű Lajos-forráshoz ereszkedtünk le, ahol kissé megpihentünk, s feltöltöttük üres kulacsainkat is.
Újabb erős emelkedő várt ránk a Bölcső-hegy tetején található, pár éve újonnan épült kilátóig, ahonnan csodás éji panorámában gyönyörködhettünk: felettünk a csillagos égbolt a Nagy-Göncöllel, a Fiastyúkkal és a Tejúttal, előttünk pedig a főváros és Szentendre csillogó fényárja töltötte be az éj sötétjét.
Újabb ereszkedés után rövidesen a már réges-régen kiszáradt, és kidőlt Tölgyikrekhez értünk, majd innen tovább folyamatos lejtmenetben a Sikárosi-rétig, és Bükkipusztáig követtük immáron a P sáv jelzést. A réten számtalan őszi kikerics fogadott minket, és természetesen egyre erősödött a szarvasok hangja is: ez a rét potenciális bőgő helyszín, itt mindig tutira megyünk.
Némi hallgatózás után már az Országos Kéktúra nyomvonalán haladtunk a nyár folyamán sajnos teljesen kiszáradt Bükkös-patak völgyében, folyamatosan emelkedve az Öreg-vágás-hegyig. Menet közben egy termetes zöld varangy „állta utunkat”: ritka találkozás ez, ezzel a szigorúan védett hüllővel. Szegény biztos valami vizes helyet keresett, de valószínűleg nem sok sikerrel. Hónapok óta nem volt kiadós eső a Pilis ezen részén sem. 
A kemény emelkedő hatszáz méter tengerszint feletti magasságba „repített” minket, és Dobogókő előtt egy kiépített pihenőhellyel vigasztalta az ekkorra már igencsak elfáradt csapatot.
Nagyobb, kb. fél órás evés-ivás-pihenés után összeszedtük magunkat a hátralévő kb. másfél kilométerre, s végül - már a hajnal első fényeinél - elértük célunkat, a hegytetőn lévő országzászlótartót és a kilátóhelyet.
A Dunakanyar épp csak ébredezett, mi meg már alig bírtunk az álmossággal, de néhány csúcsfotóra azért még összeszedtük magunkat, bizonyítva, hogy idén sem hiába szeltük át a szeptemberi éjben a Pilis-Visegrádi-hegységet. (Mért adatok: táv: 18,9 km; szintemelkedés: 755 m.)
Negyedóra múlva indult az első reggeli busz Pomázra, amin gyorsan álomba merült a nyolcfős csapat többsége... S hogy miről álmodtak?
Nos, azt talán kérdezzétek meg tőlük!
Túravezető tanár: Megyeri László
2026. szeptember 25.
